Nyári örömök

Ma éppen a víztelenség az öröm tárgya. Főleg, hogy csak úgy gondolt egyet a vívezeték és megadta magát. Mindezt valahogy délután. És ismerve a helyi munkatempót... nos, vérmes reményeink nincsenek.

Ettől eltekintve azért igyekeznek kézben tartani a vizet. Mert útközben - ugyanis ide a víz a mendemondák alapján valahonnan a Volgából jön, az meg nem itt van, vessetek csak egy pillantást a térképre! - valami tárolókapacitás rendelkezésre állhat, mert napi háromszor két-két órára többé kevésbé azért jövöget a csapból.

Van hát most rohangálás, gyors fürdés - nekünk hármunkra jut egy fürdőszoba, de van, ahol ennél szorosabb a lakóközösség - vödör, lavór, üres üveg a csap alá, ki tudja...

És még a nyár el sem kezdődött...

Újabb nyár...

... amelyet ismét itt töltök... De legalább jól indult. Onnantól, hogy kiléptem a ház kapuján. No, de mire kiléptem! Mert egyre nehezebb elindulni. Mert otthon - is - szükség van az emberre. Mert az embernek is szüksége van az igazi otthonra. Mert nélkülünk szalad el az otthoni életünk. Már akinek van egyáltalán még otthoni élete sok-sok év távollét után...

De legalább az utazás vigasztalt. "Maga eddig az első a nyolc utasból" - üdvözöl a határőr, amikor átlépem a határt a ferihegyi 2B terminálban. A gépen jól elférnénk, 180 helyre nyolc ember majd' Kazahsztán népsűrűsége... de a steward mégis a szárny tövébe ültet valamennyiünket, szép ez a hajtómű... Eleinte sajnálom ezt az ültetési rendet, de éppen Szentjakab fölött nyel el bennünket a felhő, a falu már megvolt, a házam fürkésztem, igaz, hétköznap dél körül senki sem integet a kertből. Gyönyörűek felhők, felülről még szebbek. Az élet napos oldala... Feledem is a szárnyat, a hajtómű látványát.

Kellemes utazás, laza ebéd, az elmaradhatatlan travelservice-s Balaton szelet (na nem azért Travel Service, mert fel lenne logózva, egyszerűen csak mindig van deszertnek, s velük repülünk), s bő három óra után már szállunk is le.

Készültem időjárásból, harmincöt fok, felhős idő. A pilóta 15 fokról beszél, nézünk is egymásra, míg jön a lépcső, fázósan feszengünk szandálban, shortban, pólóban. Ajaj, ezt benéztük!

Lépcső a helyén, ajtó tárva s mellbevág a fülledt szubtrópusi hőség. Úgy látszik, mégiscsak a pilóta nézett mellé.

Ilyen gyorsan még nem léptünk át kazah határt, nem kaptunk meg csomagot, nem vackoltunk be távutazásra alkalmatlan, de legalább légkondicionált autóbuszainkra. S öt óra nem-kéjutazás után álomra hajthattam fejem kedvenc Devonomban...

Welcome to Tengiz!