Itt a vége, fuss el véle...

Ahogy jött, úgy lett vége is.

Hirtelen.

Januárban egy hónapos szabadságomra hazautaztam, ahogy illik. Így már otthon ért a hír: a két hete hátrahagyott munkahelyemen már más a gazda. Szállingóztak a hírek, felmondások, soron kívüli hazaküldések, sztrájkhangulat és sztrájkok, helyi médiafigyelem... Igen, nem könnyű elfogadni, hogy az addig stabil, jól bejáratott munkahelynek annyi, vége.

Nem mindenkinek persze. A léhűtők, mint én is, az Informatikai Vezető, aki emellett rendszergazda, rendszerszervező és programozó, menjenek. Kell a hely másoknak, a kézimunkás, olcsóbb embereknek.

Érdeklődtem vagy két hétig folyamatosan, megyek-e s ha igen, mikor. Semmi reakció. Semmi válasz. Persze, mondják, nagy volt a kavarodás, a felfordulás, a bizonytalanság. Hjah, mindenki saját magával volt elfoglalva, értem én. S én léptem, ki. Másfél hónapra rá kaptam meg az elbocsátó papirost, március végére jutottam decemberi, januári fizetésem utolsó centjeihez. 

Ahogy jött, elment... Az ott töltött bő három év nem múlik el nyomtalanul, némileg szakmailag is sikerült előrelépnem, ami számomra mindig fontos volt és ma is az. Hogy emlékem megőrzi-e az utókor? Aligha... Új gazda jól söpör... (nem is annyira eröltetett, ugye?), ki is dobja amit megalkottam... 

Meglátjuk... a kétezres év fordulójának megoldásait kilépésemig használta a cég. Lehet, chemINFO website-om is megél pár évet nélkülem?

Szeretném, jólesne, de igazi gazda nélkül nemigen...

Vége. 

Bye-bye Tengiz!

De az élet nem áll meg, ugorjunk!

Városi kalandok

Volt nekem egy azerbajdzsáni származású ismerősöm még sok-sok évvel ezelőtt. Félig azeri, félig valami más, a soknemzetiségű Szovjetunióban ezt igazán sohasem lehetett tudni, mindesetre Gurjevben lakott. A kis világvégi por- és sárfészekben, ahol véget ér Európa és kezdődnek Közép-Ázsia ...sztánjai. A harmadik évet kezdhettük talán a MAGYI-n, nemrég érkezett meg otthonról. Meghívott magához egy kis pofaviztire, előkerült egy kis hazai, zöldség, gyümölcs. "Saját termés" - mondta büszkén, miközben rágcsáltuk a sárgarépát. Az Ural folyó mellett van telkük, ott terem, Európa és Ázsia határán. "Ja, Tengiz, igen, hallottam. Nagy munkák kezdődnek ott, a semmi közepén. Csak helikopterrel lehet lemenni oda, több száz kilométer".

Akkoriban ez nem jelentett számomra semmit. Igaz, volt olyan barátunk, akinek édesapja már ott dolgozott a nyolcvanas évek közepén, de hát kit érdekelt ez igazán élete legszebb (diák) éveinek delelőjén?

Aztán a sors úgy hozta, hogy idekeveredtem, immár harmadszorra is. Azóta nemcsak Gurjev lett Atyrau, de a sáros, poros sárfészek is szinte európai nagyváros.

... bandukolok a buszmegálló felé, át egy kereszteződésen. Dudálnak. Különösebben már nem regálok az autódudák hangjára, tudom, a helyiek mekkora vonzalmat éreznek a nyomogatására: mintha csak gázpedál és a hangjelző kürt létezne az autón, fék? Az nem, soha!

Amikor azonban a nevem helyi változatát - vannak, akik Tiburnak hívnak - vélem hallani a távolból, megtorpanok - hm, ki ismerhet engem itt, vagy csak a csalfa képzelete játszik velem? - keresem nevem világba kiáltásának forrását. Éppen kászálódik ki öreg Szamarájából, mobilja a fülén, de így is egy pillanat felismernem. Egyik tengizi rendőr haverom. Mert én nagy haverságban vagyok a helyi rendőrség minden rendű- és rangú tagjával, vagy azért, mert gyöngélkedik számítógépük, vagy azért mert van két hatalmas és gyönyörű alabaj típusú kutyájuk, s mint újdonsült kutyás, nem megyek el kutyák mellett érzéketlenül, vagy pedig ilyen-olyan indokkal (azt nem nehéz találni) előállított munkatársainkat kell kimentenem vendégszeretetük alól.

Ebédidő is van, ápolni kell a társadalmi kapcsolatokat is, javaslom, kapjunk be valamit. Ő mondja a helyet, én állom a cehhet, megyünk. Autóba ülve egyből nyúlok a biztonsági övért, megnyugtat: "Á, hagyd", s kiteszi bordó rendőrigazolványát a műszerfalra, kezreállóan. Ha netán... Pár száz méter után megvan az önkiszolgáló étterem, a TCO zárt városrésze szomszédságában, előttem az oroszt külföldiül beszélő fizet, a visszajárómat negyed óra elteltével az asztalunkhoz hozza a bodor hajú pénztároslány, az asztal tiszta, az ebéd finom, elég, rendőrhaveromról többen megtudok az ebéd végére, mint amennyire ismertem az egymás szomszédságában leélt évek során.

És feledhettem a buszmegállót is, kifurikázott velem a repülőtéri szállásomra...

Hurrá, nyaralunk!

...valóban örülnünk kéne, tombol a nyár, a szél sem fúj (ami itt azért ez, ha nem is rendkivüli, de nem túl gyakori dolog). Csakhát a jóból is megárt a sok.

Kemény volt a tél, kemény ez a nyár is, ezen a héten például minden nap 40-41 fok az előrejelzés, a reggelek is 28-29 fokokkal fogadnak. Most, amikor ezen sorokat írom, este háromnegyed kilenckor 37 fokot mutat a hőmérő. De legalább már sötétedik, nem tűz a nap. Napközben? Szerencsémre nem kell sokat a szabadban töltenem - ilyenkor áldom az eszem, hogy feladva az építőmérnökséget, informatikussá lettem... A szél? Mint amikor bedugod a fejed egy légkeveréses sütőbe... csak a próba kedvéért, tedd meg! A nap? Ruhán keresztül is leégeti hátad...

Kemény hely, kemény idők...

Minden tiszteletem nektek srácok, kint az építési területeken, a beton- és acélrengetegben!

Minusz 17

... öt napja 44 volt. Mára 27-et helyeztek kilátásba. Valami konszolidált helyen mérik, ami mérésre alkalmas, de a hőérzet az nagyobb. Mert ugye a hőmérsékletről beszélek...

Itt a nyár. Már áprilisban is melegebb volt a kelleténél, erre aztán a múlt hét még rátett egy lapáttal - szinte mindennap negyven és fölötte. Ezt itt délután ötkor mérik, általában akkortájt áll be a napi csúcshőmérséklet   (én a hivatalos előrejelzést nézem, kint terepen azért durvább a helyzet). Azidőtájt a reggel sem hozott igazi enyhülést, hét óra körül az étterem falán feszítő hőmérő rendre 28-30 fokokat mutatott. Celsiusban, persze, Európa ez kérem!

Megjelentek a felhők, elszórtan záporok teszik izgalmassá a szabadban dolgozó emberek életét. Nekem abból tünik fel, hogy esik, mert kopog. A légkondicionálóm tetején. Meg jobban látom a monitorom, sötétebb a háttérfényem, háttal ülvén az ablaknak...

Most igazán kellemes napoknak nézünk elébe az előrejelzés szerint (aki jobban preferálja a kevésbé egzotikus betűket, itt jobban jár). Az első neve szerint nekem gyanus, de a koordináta jó helyre mutat nagyjából: legalábbis a falut eltalálja, a jelzett helyen rozsdatemető, nemigen van ott meteorológiai állomás. Ehhez képest meglehetősen jó előrejelzéseket adnak, WYSWYG ez a javából, hogy stílusos maradjak...

Nappal a meleg, este meg a szúnyogok. Korántsem vannak annyian, mint tavaly ilyenkor, amikor reggelenként szúnyogszőnyegen léptünk ki a lépcsőházból. Cserébe viszont az a kevés is nagyon harap... Tegnap rászedtek. Este nyolc körül megyek haza, szúnyogellenőrzés: OK, kevesen vannak, nem kell a szúnyogriasztóval bajlódnom. A futáshoz. Mert ha nem is naponta, de úgy heti három alkalommal nekifutunk Csabával a sztyeppének, a naplemente eddig ott ért bennünket, bár mostanában már "világosban" hazaérünk. A nap is később bukik le a teljesen vízszintes horizonton, mi is hamarabb végignyargaljuk a bő öt kilométerünket...

Szóval vakmerő voltam.

Holnap nem leszek... Javasolták a hideg vizes zuhanyt, bevált! Ha nagyon összeharapdálnak a szúnyogok (igen, ezek itt nem csípnek, harapnak!), segít a hideg víz! Csak szokni kell, ugye...

Megszokások évadja...

Nyári örömök

Ma éppen a víztelenség az öröm tárgya. Főleg, hogy csak úgy gondolt egyet a vívezeték és megadta magát. Mindezt valahogy délután. És ismerve a helyi munkatempót... nos, vérmes reményeink nincsenek.

Ettől eltekintve azért igyekeznek kézben tartani a vizet. Mert útközben - ugyanis ide a víz a mendemondák alapján valahonnan a Volgából jön, az meg nem itt van, vessetek csak egy pillantást a térképre! - valami tárolókapacitás rendelkezésre állhat, mert napi háromszor két-két órára többé kevésbé azért jövöget a csapból.

Van hát most rohangálás, gyors fürdés - nekünk hármunkra jut egy fürdőszoba, de van, ahol ennél szorosabb a lakóközösség - vödör, lavór, üres üveg a csap alá, ki tudja...

És még a nyár el sem kezdődött...

Újabb nyár...

... amelyet ismét itt töltök... De legalább jól indult. Onnantól, hogy kiléptem a ház kapuján. No, de mire kiléptem! Mert egyre nehezebb elindulni. Mert otthon - is - szükség van az emberre. Mert az embernek is szüksége van az igazi otthonra. Mert nélkülünk szalad el az otthoni életünk. Már akinek van egyáltalán még otthoni élete sok-sok év távollét után...

De legalább az utazás vigasztalt. "Maga eddig az első a nyolc utasból" - üdvözöl a határőr, amikor átlépem a határt a ferihegyi 2B terminálban. A gépen jól elférnénk, 180 helyre nyolc ember majd' Kazahsztán népsűrűsége... de a steward mégis a szárny tövébe ültet valamennyiünket, szép ez a hajtómű... Eleinte sajnálom ezt az ültetési rendet, de éppen Szentjakab fölött nyel el bennünket a felhő, a falu már megvolt, a házam fürkésztem, igaz, hétköznap dél körül senki sem integet a kertből. Gyönyörűek felhők, felülről még szebbek. Az élet napos oldala... Feledem is a szárnyat, a hajtómű látványát.

Kellemes utazás, laza ebéd, az elmaradhatatlan travelservice-s Balaton szelet (na nem azért Travel Service, mert fel lenne logózva, egyszerűen csak mindig van deszertnek, s velük repülünk), s bő három óra után már szállunk is le.

Készültem időjárásból, harmincöt fok, felhős idő. A pilóta 15 fokról beszél, nézünk is egymásra, míg jön a lépcső, fázósan feszengünk szandálban, shortban, pólóban. Ajaj, ezt benéztük!

Lépcső a helyén, ajtó tárva s mellbevág a fülledt szubtrópusi hőség. Úgy látszik, mégiscsak a pilóta nézett mellé.

Ilyen gyorsan még nem léptünk át kazah határt, nem kaptunk meg csomagot, nem vackoltunk be távutazásra alkalmatlan, de legalább légkondicionált autóbuszainkra. S öt óra nem-kéjutazás után álomra hajthattam fejem kedvenc Devonomban...

Welcome to Tengiz!

Charter

Eleinte furán tekintettem az isztanbuli éjszakázós utazásra, mennyivel egyszerűbb volt gépre ülni Budapesten vagy éppen Debrecenbe, majd 3-4 óra múlva leszállni Atyrauban!

Aztán nagyon bejött nekem Istanbul, zokon is vettem, amikor kiderült, ismét közvetlen járattal megyek. Mert terveim voltak Istanbulban: a metrobus. Itthon nemigen látni ilyen, ki kell hát próbálni. De így a próba máskorra maradt.

Kis gép. Kevés emberrel (max 80 személyes az ATR 72-600), alacsony sebességgel, kis magasságban. Több, mint 7 óra alatt repülte le a 3000 km távolságot, cserébe viszont leszállt félúton az Azovi tenger partján fekvő Mariupol város repülőterén.

30 év vissza az időben...

Egy óra múlva frissen, üdén s tele tankkal ismét a levegőben, újabb szendvics s újabb három óra...

I love charter!