Karácsony

Érdekes, a helyi munkatársaim nagyobb izgalommal fogadták a Karácsonyt, mint jómagam. Pedig kulturális gyökereinket tekintve, nekem kellett volna a fejemben csengenie az angyalok énekének, nekem kellett volna éreznem a frissen sült bejgli illatát... s rohanni el, haza s hagyni itt csapot-papot, be a szobába, "Hurrá, nyaralunk!"

Prázdnyikom, prázdnyikom - záporoznak felém, a környezetemben egyetlen magyarra, a jókívánságok. Aztán megvan a jókedv oka. Szenteste napján csak három óráig dolgozunk. Na, ez már önmagában is ünnepelni való dolog, kerül hát egy üveg pezsgő - szigorúan három óra után - pár doboz bonbon (s bár kollégáim fele férfi, mégis a bonbonok fogynak a leghamarabb). Jut is eszembe! Itt lapul még egy kis - stílszerűen - Tibi csoki fiókom mélyén, ne hagyjam már, hogy rámromoljon... ha már ünnep, ugye...

Van fenyőfánk, némi újévet idéző díszítés, mindez az étteremben. S ünnepi vacsorának valami leves (ilyen szokott lenni hetente egyszer legalább, hogy azért ne szakadjunk el a rideg valóságtól - nem otthon vagyunk), és az igazi ünnepi fogás: rántott hal! Nyolc éve sokszor volt halvacsora, a legutóbbi két hónapomban ez az első. Pedig micsoda halakat ettünk itt! Sülve, rántva is szinte lemásztak a tányérról, akkorák voltak! Vastag, fehér húsú halacskák... emlékük maradt csupán.

S narancs. Gyerekkoromban is volt narancs. Csak Karácsonykor. Meg banán. Most is van narancs. Hiszen Karácsony van... Visszatér a gyermekkor?

Este meg skype. Része mindennapunknak az internet. Levelezünk, videót nézünk, olvasunk, zenét hallgatunk. Fel sem tünik.

De itt: a Kapocs. Az otthonnal. Legalább háromezer kilométer. S laptopomon ott a családom, megmutatom nekik a lakást, amelyben lakom, váltanak pár szót szomszédommal, akivel lassan egyetemre érett gyermekeim utoljára kisiskolás korukban találkoztak... Együtt vagyunk.

Karácsony van.

A szeretet ünnepe.

Meg a családé, az egybetartozásé.

Boldog Karácsonyt!

Hét hét

igen, akkor indultam el.

Családi kísérettel fél óra alatt a reptéren voltunk, Ferihegy II, végre gyakorlati haszna is volt a bő éves M0-ás körgyűrűnek.

Kicsit húzódoztam az utazástól. Két nap? Át kell szállni? Pfujjj... Évekkel korábban, rutinos tengizi utazóként már úgy jártam ki meg vissza, mintha csak a szomszéd faluba ugrottam volna el. Voltak változatos időszakok, amikor Debrecenből repült a TPG Airlines chartergépe, busz-repülő-busz, de így sem tartott tovább egy napnál.

S most meg?

Turkis Airlines gépe, háromnegyed kettőkor. Felhős, párás idő Budapesten, ismerősök a reptéren, elutazásomat látszólag jól viselő három gyerekem, feleségem.

Érdeklődöm az utaztatótól, hol lesz a szálloda. Belváros - ez a válasz, ennyit tudnak a többiek is, akik már sokszor megjárták ezt az utat, oda-vissza. Okosabb ettől nem lettem, hiába van google earthös térképem, a srácok inkább bárok, bazárok alapján tájékozódnak, mintsem térképről. A gép fél ötre van ott, akkor már alkonyodik, ennyit a városnézésből, fényképezésből...

Egy Airbus A320-as kis gép, szinte tele van, helyem az ablaknál, mellettem senki sem ül, arany az élet. Ízletes az ebéd, száraz a sütemény, szokványos az itatás. De van sör, tömény, bor, kinek mi csúszik jobban. Teát innék, egyszer kapok is, a második körre már a tenger felett vagyunk, leszállásra készülődünk. Az út során a poggyásztartóból lenyíló képernyőn folyamatosan térképen figyelhettük, merre járunk, mekkora a sebességünk, hány km van mögöttünk, előttünk, a hőmérsékletet, meg pár reklám, szóval csupa hasznos dolog. Az Atatürk reptér egyik kifutópályálya a tengerre merőleges, a nagyot ugró delfinek tuti lefejelik a leszálló gépek hasát... Landolunk, toronyból van vagy három, kifutópályából sem egy, hatalmas épület, de addig még el kell gurulnunk. Gurulunk, szépen sorban, egymás után, s a gépek csak egyre jönnek és jönnek utánunk is. Kint állunk meg a betonon, épülnek az új forgalmi épületek, mindenütt daruk, állványok, építőmunkások, és a teljes gőzzel üzemelő reptér. Buszunk kiont magából bennünket, s újak jönnek. A vízum 10 perc, a kijutás egy óra: 8-10 kapun özönlünk ki az előcsarnokba, egy ember fél perc, de így is araszolunk közel egy órát. De hova is sietnénk?

Az útlevélen túl, a vámon még innen: igen, ezek itt nem ferihegyi méretek...

Majd a vámon is túl, újabb csarnok, pár otthoni B-terminál indulási csarnok méret. Kelet Kapuja...

A kis mikrobuszt zsúfolásig megtöltjük 14-en, szerencsére fő poggyászunk magától eltalál Atyrauba. A sofőr laza srác, száguldunk vagy százzal-százhússzal végig a tengerparton, az egyirányba 2-3 sávos városi úton, csak úgy suhannak el mellettünk a sebességkorlátozásra buzdító jelzőtáblák. A reptérről tucatnyi, a fegyverét demonstratívan mutató rendőr és/vagy katona mellett visz ki az utunk az autóútig, háromsávos körforgalom, épülő autópálya, felüljárók - az alkonyatban van nézelődni való. Majd beérünk az óvárosba, keresztezünk egy városfalat, majd a tengerparti fal mellett visz végig utunk. Elhagyjuk a halpiacot, nemsokára befordulunk balra, át egy évszázados kapun, s megérkeztünk Isztambul történelmi belvárosába! Szűk macskaköves utcákon kanyargunk, elhúzunk a Kék Mecset mellett, a mikrobuszból semmit nem látunk. S hamarosan megállunk, végállomás, a Vezir Hotel. Az utcák tele emberekkel, enyhe az este, aki nem éppen az ezernyi kis étterem, kávéház, teaház utcai teraszán üldögél, az sétálgat...

Megérkeztünk....

Múlnak a hetek...

Igen, már túl a felén...
Nem kapkodtam el az írást, pedig lett volna mit. Nos, amit lehet, pótolok. Ha nem is sorban, időben, végül is nem feltétlenül minden időben egymásra épül. Oké, tudom, ez egy napló... de legalább ennyi előnye legyen, ha már elektronikus.

Tehát túl a felén, pár napja laptopról, a lakásból. Sokan azt mondjátok, "Na és?". Hát "és"! Mert először is kellett egy laptop. Én azon kevés informatikus közé tartozom, akinek sohasem volt laptopja. Korábbi munkahelyem nem tartotta fontosnak - pedig hányszor is jól jött volna az ügyfelekhez kiszálláskor! - én meg inkább három gyerekem (fel)nevelésére összpontosítottam anyagi erőforrásaimat... Így maradtam hát laptoptalan...

De eljött az én időm is, új cégem meglep. Vagyis én magamat, a cég a pénzt adja, én meg a kitartást, türelmet, állhatatosságot... én lennék itt a fő-informatikus. Mert, ugye, ha már ketten vagyunk, legyen egy "fő" is....

Nos, laptop. Elmesélem. Tehát. Eleinte nem is laptop, hanem egy bika asztali gép. Úgy jó igazán fejleszteni, ha lát is az ember: legyen nagy a képernyő. Megyek a boltba, a jó kis konfigom összeállítva, előző nap töltöttem le az árlistát. Tőlük. Mutatom a Sales Managernek, nőből van, de hát egyenjogúság ugye, még itt egy cinegelépéssel Európa határán túl is, így hívják, ő meg sorolja, mi nincs belőle. "De hát tegnap még..." - próbálkozom. Már hozzák is, ami van: két alaplap, integrált grafikus vezérlő, valami G41 csippel. Na, jó, akkor talán hagyjuk is, mondom, mielőtt az egész raktárkészletet kivarázsolják elém az asztalra. De vigasztalnak, s cibálnak a virtinhez - mert itt notebookok szépen be vannak zárva a vitrinbe, hozzáérni, bekapcsolni nem lehet, csak gyönyörködni: múzeum ez! - s ajánlgatnak egyet, valami Gateway, 180 ezer helyi pénz helyett már 150-ért vihetem. Nézem, nézem, hát nem. De azért megjegyzem, P7807u FX, valami ilyesmi.

S elmentem. Se gép, se semmi.

Hazamegyek, utánanézek, mi a manó ez az Acer Gateway gép? Először nyilván az otthoni Teréz körúti, Váci úti webáruházakban, Acer akad, Travelmate, Aspire, no de Gateway?! Aztán kicsit felszabadul elmém, s megvan! Az Acer tavaly felvásárolta a Gateway-t, s így itt-ott az utóbbi gépeinek neve elé odabiggyesztik az előző nevét is. Tehát a Gateway kell nekem! S lőn világosság!

Ketten vannak a boltban, testvérek. Az egyik fiatalabb, erősebb a szive, de nem annyira nagyképű. A másik egy lépéssel erőben lamaradva, no, de ehhez akkora az önbizalma, hogy csak na! Nagy arc... Addig-addig ajánlgatják, mire belátom, egy ilyen erejű laptop, a 17 colos, 1980*1050-es felbontásával, VT-s C2D P-sorozatú procijával, jó desktop replacement kis fejlesztő gépem lesz nekem! Már csomagolok, hogy megyek, mire jön az e-mail: bocsika, de a másik sales manager már napokkal ezelőtt eladta valakinek, és nem szólt. De a vitrinben még ott van, az én sales managerem orra előtt....

Hát így nem lett nekem desktop replacement kategóriájú laptopom mintegy 180 ezer HUF-nak megfelelő helyi pénzért...

A nem "fő" informatikusnak ellenben lett egy, na milyen is? Igen, igen, Acer Gateway, jól tippeltetek! NV5810u, szép kis gép, csak most én nyúzom egy darabig, "tesztelem". S tudjátok, mi ebben a kis gépben a legcsodálatosabb? Nézzétek meg a billentyűzetét! Minden rajta van, szép nagy billentyűk, jó mozgásuk, szép a képe... rendszert adminisztrálgatni, virtuális tesztgépeket futtatni, adatmenteni, szabadidőt hasznosan eltölteni - remélem jól választottunk...

... s amíg összejön az én gépem, ha befejeztem ennek a tesztelgetését, majd esténként is visszajárok az irodába a jó öreg P4-es, másfél gigás memóriás, 40 GB merevlemezes, 17 colos monitoros régi gépemhez, s nyomatom a Visual Studio 2008-as, ASP.NET-es, SQL Server 2005-ös, sharepointos integrált vezetői információs rendszerem fejlesztését...

Leszerződtem

Nos, hát itt ismét!

Vagyis még nem, de legalábbis főleg már igen, hiszen ma aláírtam a szerződésem: visszatérek Tengizbe!

Nem szoktam tétlenül üldögélni, még utolsó napjaimon sem, céges tanfolyam, két napon át, meg aztán az öntözőrendszert is vízteleníteni kell, szóval szoros az ütemterv. Így hát a lehető legkorábbi időpontot választom a szerződésem aláírására, reggel nyolc, vidéki vagyok (na jó, nem kell sajnálni engem, az Örs vezér tér csak 34 perc tömegesen közelekedve a zöld vonaton), időben kell indulnom. Útvonaltervezés, fejben, ezért annyira mégsem váltam vidékivé az elmúlt hét év alatt, hogy ez ne sikerülne, megvan! Naná, hogy eleve csúsztam egy zöld vonatot, de azért beértem némi késéssel persze.

Nem csak én késtem... Szerencsémre, van aki ismer, visszajáró lélek, aláírós része hamar vége, másra meg minek is kellek? De hát ezt senki nem mondja. Pedig vannak ott páran. Várok. Várok, majd gondolom: bizony nem várok tovább, elmúltak már azok az idők, amikor egy céges ügyintéző, éreztetvén hatalmát, várakoztat engem, mondom: megyek. Ja, hogy méssz? Akkor figyu. És mondja. Reptér ekkor. Repülő indul ekkor. Érkezik ekkor. Várnak, taxi, szálloda, másnap megint repülő indul és érkezik. Eddig tudja.

Ez jó, nem várok tovább, megyek. El. No, de miért nem lehetett mindjárt ezzel kezdeni? Ha más is tudja, nem csak aki utaztat? Miért nem kell ezt megmondani annak, aki már ott van és tétlenül várja a későt? Nem értem... Vagy nagyon is értem?

Az Utaztató egyszer csak hív. Megérkezett, számom tudja, kedves, mondja hát. Megint, bővebben, de nem eléggé. "Melyik szálloda?" - kérdezem. "Vezir" - mondja. Melyik "Vezir"? Mert megnéztem Isztambul térképét - hjah, egy kesser nem vág csak úgy neki a nagyvilágnak - s mit látok? Van Vezir szálloda bőven. A Belvárosban is. Szűkül a kör, 2-3 csillagos, no, de miért nem tud az Utaztató sem többet, mint "Vezir"? Mindegy. Belváros, ez már eredmény. Csak meglelem ládám, szegény Travel Bug már utazna, Keletre, mennie kell. Korán sötétedik, a hétfő elfeledve, cserébe kedden korán virrad. Travel Bug tűkön ül, keresem helyét. Csak tudnám, melyik "Vezír"?!...

Lassan csomagolok. 20 kiló meg plusz esetleg egy pár. Egy Pár, ami vagy kettő vagy három. Meg kézipoggyász. 10 kiló, de méret szabva. "Mekkora is lehet?" - kérdezem az Utaztatót, de csak hozzávetőlegesen tudja. Ez jó! Majd viszek magammal fejszét s megfaragom kézipoggyászom, ha nem fér a sablonba... Vagy utánanézek, a neten, ha már van, meg ugyebár informatikus lennék -ennek mennie kell!

(jó dolog informatikusnak lenni! "Informatikus" - nagyon misztikus, nem? Informatikus vagyok, tehát, ha döglik egy gép, én vagyok a megoldás. Ha nem megy egy számolótábla képlet: "Hol vagy, Informatikus?!" Miért nem jön össze ez a bekezdés formázás? "Informatikuuuus!!!!". S hogy én rendszert szervezek, alkalmazásokat integrálok, fejlesztek, felhasználókat tanítok (be), dokumentálok - ez már magánügy. Ez nem látszik. Annyira.

De szeretem.

És legalább nyáron van légkondi, télen meg fűtés. Még Tengizben is. Legalábbis remélem....)