Karácsony

Érdekes, a helyi munkatársaim nagyobb izgalommal fogadták a Karácsonyt, mint jómagam. Pedig kulturális gyökereinket tekintve, nekem kellett volna a fejemben csengenie az angyalok énekének, nekem kellett volna éreznem a frissen sült bejgli illatát... s rohanni el, haza s hagyni itt csapot-papot, be a szobába, "Hurrá, nyaralunk!"

Prázdnyikom, prázdnyikom - záporoznak felém, a környezetemben egyetlen magyarra, a jókívánságok. Aztán megvan a jókedv oka. Szenteste napján csak három óráig dolgozunk. Na, ez már önmagában is ünnepelni való dolog, kerül hát egy üveg pezsgő - szigorúan három óra után - pár doboz bonbon (s bár kollégáim fele férfi, mégis a bonbonok fogynak a leghamarabb). Jut is eszembe! Itt lapul még egy kis - stílszerűen - Tibi csoki fiókom mélyén, ne hagyjam már, hogy rámromoljon... ha már ünnep, ugye...

Van fenyőfánk, némi újévet idéző díszítés, mindez az étteremben. S ünnepi vacsorának valami leves (ilyen szokott lenni hetente egyszer legalább, hogy azért ne szakadjunk el a rideg valóságtól - nem otthon vagyunk), és az igazi ünnepi fogás: rántott hal! Nyolc éve sokszor volt halvacsora, a legutóbbi két hónapomban ez az első. Pedig micsoda halakat ettünk itt! Sülve, rántva is szinte lemásztak a tányérról, akkorák voltak! Vastag, fehér húsú halacskák... emlékük maradt csupán.

S narancs. Gyerekkoromban is volt narancs. Csak Karácsonykor. Meg banán. Most is van narancs. Hiszen Karácsony van... Visszatér a gyermekkor?

Este meg skype. Része mindennapunknak az internet. Levelezünk, videót nézünk, olvasunk, zenét hallgatunk. Fel sem tünik.

De itt: a Kapocs. Az otthonnal. Legalább háromezer kilométer. S laptopomon ott a családom, megmutatom nekik a lakást, amelyben lakom, váltanak pár szót szomszédommal, akivel lassan egyetemre érett gyermekeim utoljára kisiskolás korukban találkoztak... Együtt vagyunk.

Karácsony van.

A szeretet ünnepe.

Meg a családé, az egybetartozásé.

Boldog Karácsonyt!