Hét hét

igen, akkor indultam el.

Családi kísérettel fél óra alatt a reptéren voltunk, Ferihegy II, végre gyakorlati haszna is volt a bő éves M0-ás körgyűrűnek.

Kicsit húzódoztam az utazástól. Két nap? Át kell szállni? Pfujjj... Évekkel korábban, rutinos tengizi utazóként már úgy jártam ki meg vissza, mintha csak a szomszéd faluba ugrottam volna el. Voltak változatos időszakok, amikor Debrecenből repült a TPG Airlines chartergépe, busz-repülő-busz, de így sem tartott tovább egy napnál.

S most meg?

Turkis Airlines gépe, háromnegyed kettőkor. Felhős, párás idő Budapesten, ismerősök a reptéren, elutazásomat látszólag jól viselő három gyerekem, feleségem.

Érdeklődöm az utaztatótól, hol lesz a szálloda. Belváros - ez a válasz, ennyit tudnak a többiek is, akik már sokszor megjárták ezt az utat, oda-vissza. Okosabb ettől nem lettem, hiába van google earthös térképem, a srácok inkább bárok, bazárok alapján tájékozódnak, mintsem térképről. A gép fél ötre van ott, akkor már alkonyodik, ennyit a városnézésből, fényképezésből...

Egy Airbus A320-as kis gép, szinte tele van, helyem az ablaknál, mellettem senki sem ül, arany az élet. Ízletes az ebéd, száraz a sütemény, szokványos az itatás. De van sör, tömény, bor, kinek mi csúszik jobban. Teát innék, egyszer kapok is, a második körre már a tenger felett vagyunk, leszállásra készülődünk. Az út során a poggyásztartóból lenyíló képernyőn folyamatosan térképen figyelhettük, merre járunk, mekkora a sebességünk, hány km van mögöttünk, előttünk, a hőmérsékletet, meg pár reklám, szóval csupa hasznos dolog. Az Atatürk reptér egyik kifutópályálya a tengerre merőleges, a nagyot ugró delfinek tuti lefejelik a leszálló gépek hasát... Landolunk, toronyból van vagy három, kifutópályából sem egy, hatalmas épület, de addig még el kell gurulnunk. Gurulunk, szépen sorban, egymás után, s a gépek csak egyre jönnek és jönnek utánunk is. Kint állunk meg a betonon, épülnek az új forgalmi épületek, mindenütt daruk, állványok, építőmunkások, és a teljes gőzzel üzemelő reptér. Buszunk kiont magából bennünket, s újak jönnek. A vízum 10 perc, a kijutás egy óra: 8-10 kapun özönlünk ki az előcsarnokba, egy ember fél perc, de így is araszolunk közel egy órát. De hova is sietnénk?

Az útlevélen túl, a vámon még innen: igen, ezek itt nem ferihegyi méretek...

Majd a vámon is túl, újabb csarnok, pár otthoni B-terminál indulási csarnok méret. Kelet Kapuja...

A kis mikrobuszt zsúfolásig megtöltjük 14-en, szerencsére fő poggyászunk magától eltalál Atyrauba. A sofőr laza srác, száguldunk vagy százzal-százhússzal végig a tengerparton, az egyirányba 2-3 sávos városi úton, csak úgy suhannak el mellettünk a sebességkorlátozásra buzdító jelzőtáblák. A reptérről tucatnyi, a fegyverét demonstratívan mutató rendőr és/vagy katona mellett visz ki az utunk az autóútig, háromsávos körforgalom, épülő autópálya, felüljárók - az alkonyatban van nézelődni való. Majd beérünk az óvárosba, keresztezünk egy városfalat, majd a tengerparti fal mellett visz végig utunk. Elhagyjuk a halpiacot, nemsokára befordulunk balra, át egy évszázados kapun, s megérkeztünk Isztambul történelmi belvárosába! Szűk macskaköves utcákon kanyargunk, elhúzunk a Kék Mecset mellett, a mikrobuszból semmit nem látunk. S hamarosan megállunk, végállomás, a Vezir Hotel. Az utcák tele emberekkel, enyhe az este, aki nem éppen az ezernyi kis étterem, kávéház, teaház utcai teraszán üldögél, az sétálgat...

Megérkeztünk....